Muskátli nyáron - avagy a kert, amit nem tartottam meg

Ez a festmény akkor született, amikor rádöbbentem, hogy van egy szerep, amit ideje elengednem: az, aki mindig mindenkire figyel, mindenkit ápol, mindenre ügyel.

A piros folt és a kopott textúrák a teraszom elfeledett muskátliját idézik – egy szép virág, elhanyagolt cserépben. Alatta egy barna madár figyel – határozott körvonala van, ő már tudja, hogy eljött az elengedés ideje.

Ez nem csendélet, hanem belső tájkép. Egy pillanat, amikor már nem próbáltam rendbe tenni a kertet – sem kint, sem bent. Nem öntöztem. Nem metszettem. Csak néztem, ahogy nő, ahogy kiszárad, ahogy benövi a borostyán.

A festmény egy búcsú, egy köszönet, és egy megengedés. Hogy nem kell mindig locsolni. Hogy a természet tudja, merre nő. Hogy a gondoskodás más utat is találhat magának.

A madár nem szól, nem ítél. Csak jelen van. Tud. És emlékeztet.

Hogy amit elengedsz, az nem vész el – csak más formában tér vissza.